hétfő, szeptember 30

1.rész ~ Költözés és az első nap

Másnap a szüleimmel beszélgettem az autóban az úton.
- Hogy-hogy most visszaköltözünk Lawrence-be? - kérdeztem meglepetten.
- Akadt egy kis meló.. - mondta édesanyám hallkan, mert David aludt.
- Értem. - feleltem rá, miközben kerestem a fülhallgatóm.
Mikor megtaláltam, oldalra hajtottam a fejem és néztem a Holdat, mivel hajnalban indultunk.. arra gondoltam közben, hogy mennyire jó lesz végre ismét Lawrence-ben. Ott lesznek a régi barátaim, és Amy is! Végre megint együtt lóghatunk az órákról, moziba járhatunk mindennap. De bennem volt a félelem, hogy amikor el kell majd mennem, mert dolgom lesz, mi van ha megint elkezd majd kérdezgetni.. mit fogok neki mondani? Hazudjak neki? Nem szeretek hazudni.. főleg neki nem. 
De ezeket a gondolatokat gyorsan elűztem a fejemből, arra gondoltam, hogy ismét a barátaimmal lehetek. Kis idő múlva elaludtam. 
Arra keltem fel, hogy megálltunk. Megérkeztünk. Segítettem a szüleimnek kipakolni és rendet tenni a házban. Nagyon jó volt, a régi házunkba költöztünk be. Persze, nagyon fel volt újítva.
Mikor végeztünk, úgy döntöttem elmegyek az iskolába, beíratkozni. Oda mentem ahova Amy járt, Nicyclea Gimnázium. Délutánra fél 3-ra beértem. Az igazgatónő behívott az irodájába és elintéztünk mindent az iskolával kapcsolatban.
Még az nap kezdtem, utolsó 2 órára bementem, hogy minél hamarabb lássam Amyt. Mikor beléptem az osztályba, Amy és a fiúk, köztük Dante is hátul beszélgettek.
- Gyerekek, új osztálytársatok jött, bár szerintem sokatok ismeritek már őt.. Winchester... - mondta a tanárnő, mikor Amy közbeszólt, vagyis inkább sikított.
- ABBY! ABBY! ABBYYYY! - kiabálta, miközben futott felém.
Olyan lendületből ölelt át, hogy majdnem feldőltünk. Nevetni kezdtem, és közben öleltem.
- Hiányoztál! - mondta Amy, és még erősebben ölelt.
- Te is hiányoztál nekem szőke. - mondtam mosolyogva.
Miután elengedett, a többiek is oda jöttek hozzám, Dante is, megölelt.
- Dahlia, de megváltoztál. - mondta miközben ölelt.
Én csak mosolyogtam. Kicsengettek, Amy azonnal letámadott.
- MESÉLJ! Milyen volt Chicago? Hogy-hogy visszajöttetek? - hadarta.
- Mit szólnál hozzá ha suli után elmennénk valahova és ott mesélnék? - kérdeztem fülig érő szájjal.
Habozás nélkül azt mondta rendben.
Utolsó óra tesi volt. Miközben mentünk a tornaterembe, egész végig beszélgettünk. Mikor oda értünk, a focicsapat fogadott minket. Megpillantottam Christ, alig ismertem fel! Nagyon megváltozott. Éppen fekvőtámaszokat csinált. Oda álltam a fejéhez.
- Chris?! - kérdeztem.
Rám nézett.
- Jézusom! Abby? - kérdezte meglepetten.
Felállt és azonnal átölelt. Kiszorította belőlem a levegőt.
Majd Dante és a Amy is oda jött hozzánk.
- Hé Abb! Mi lenne ha ők is jönnének suli után velünk? - kérdezte Amy.
- Felőlem rendben van! - mondta Dante, közben mosolygott.
Nem tudom.. valami nagyon nem tűnt rendben Danteval. Az a mosoly más volt..
- Hát srácok, nekem edzésem lenne.. de most ha kihagyom nem lesz baj, szóval naná! - mondta Chris.
- Remek. Akkor suli után érted megyünk Abby. - mondta Amy, majd mosolyra húzta a száját.
Bólintottam egyet.
- Akkor később találkozunk. - mondtam.
Elköszöntünk és mindenki haza indult. Én is gyorsan hazaszaladtam, ledobtam a táskát, majd rendbe szedtem magam. Mire végeztem pont megérkeztek. Csengettek, elköszöntem apámtól, majd kimentem hozzájuk.
- Na mehetünk? - Chris kérdezte mosolyogva.
Bólintottunk, majd elindultunk, sétálni..

Kezdet

Abby 'Dahlia' Winchester.
17 éves leszek, Lawrence-ben születtem. Hosszú fekete hajjal dicsekedhetek, és kékes-zöld szemekkel. Alakomról annyit, hogy nem vagyok vele megelégedve.. 175 cm vagyok, nagyon elegem van abból, hogy ennyire magasnak születtem. Viszont sajnos nem tehetek ellene semmit.
Bár állítólag csak szerintem baj, na erről ennyit.
Belsőmről annyit kell tudni, hogy nem vagyok az a tipikus lány, akinek az a problémája, hogy letörött a körme, vagy elhagyta a barátja.. jut eszembe, barát. Sajnos, sok pasim volt, bár elég sokkal jóban vagyok még ma is, kivéve párat, van akit jobb lenne ha elfelejtenék, de eléggé nehéz, van akit jobb lenne ha fejbe lőnék, de nem tehetem. Mindegy. Szerintem ennyi bőven elég rólam, úgyis kiderül majd, hogy ki vagyok.

Családom.
Chicago-ban lakom, a szüleimmel és a 14 éves öcsémmel. Davidról az öcsémről annyit, hogy nagyon eleven gyerek, utálom, de közben nagyon szeretem, kekeckedő és állandóan fel van töltve, mintha duracel nyuszi lenne. Mindig csinálni akar valamit, sosem hagy békén, de hát az öcsém.
Szüleimről annyit, hogy külsőre nagyon hétköznapiak, apám fekete hajú, barna szemű, anyám pedig világosbarna hajú és kékes-barna szemű. Még ha külsőre hétköznapi szülőknek is tűnnek, nagyon nem azok.. sokáig én sem értettem miért ilyen 'furák', egészen a 12.-ik születésnapomig, amikor a szüleim beavattak a családi vállalkozásunkba.. akkor azt gondoltam, hogy bár ne tették volna, de már egyre jobban megszeretem azt amit csinálok.

Amy Black.
Nos.. ő a legjobb barátnőm. Kiskorom óta ismerem, de sajnos amikor 5 éves voltam, elköltöztünk Lawrence-ből, és ő ott maradt. Nagyon keveset tudtunk találkozni, és nélküle unalmas volt az életem. Hiányzott a hülye szőke feje. Persze a kapcsolatot tartottuk, beszélgettünk sokat interneten, persze amikor volt időm.. és telefonon. Sokszor kérdezte, hogy mi dolgom volt, hogy nem voltam fent hetekig. Nem tudta, hogy én mégis 'mi vagyok'. Nem is akartam elmondani neki sose, mert tudtam, hogy veszélybe sodornám az életét.

Szeptember közepe felé visszaköltöztünk Lawrence-be. Itt kezdődött minden..