Mikor odaértünk a focipályára, leültünk a padra. Ránéztem, vártam, hogy elmondja amit akart.
- De aranyosan tudsz nézni, juj. - mondta kekeckedve.
- Shh, inkább azt mondd mire céloztál a sikátorban. - mondtam és közben arcon vágtam ismét.
- Ezt most miért kaptam? - fogta az arcát.
- Mert szemét vagy, na hallgatlak. - mondtam.
Ez egy idióta..
- Chh.. jó. Tudod Abby, tudok rólad, tudom, hogy vadászol, tudok mindenről amit csináltál. A démon a kereszteződésben elmondta az nap este. És mielőtt bármit is mondanál, igen, eladtam a lelkem. Na és? - mondta, mintha ez természetes dolog lett volna.
- Na és? Hány évet kaptál te idióta? - kérdeztem idegesen.
- Nyugi.. folytatom. Szóval.. nem éveket kaptam, nem tudom, hogy te tudtad -e, de én is vadász voltam, mint te. Csak tudod, amikor kórházba kerültél és élet-halál között voltál, mást nem tehettem. - válaszolt.
Nagyon meglepődtem. Dante is vadász volt? Hogy-hogy sosem tudtam róla? És ami még furább.. honnan tudhatta? Meg kellett kérdenem..
- Honnan tudtad, hogy kórházban voltam? - kérdeztem meglepetten.
- Éppen akkor vadásztam egy démonra, és elkaptam, ő mondta, hogy majdnem megöltek. Azt hittem hazudik, de nem hazudott. Akkor még megöltem azt a démont, majd elmentem a kereszteződéshez. Alkut kötöttem a démonnal, és eladtam a lelkem, de nem éveket kaptam, mint ahogy már mondtam. Hanem ezt a gyűrűt, - akkor előhúzta a kezét a zsebéből és odanyújtotta felém. - igen, ezt, amit te annyira figyeltél. Pedig már 2 éve meg van, bár nem voltál itt, az igaz. Na mindegy. Tudod minek, vagyis kinek a gyűrűje ez? - mondta.
- Tudom.. a Halálé, utánanéztem. De hogy kerül hozzád? Nem értem. Te lennél a Halál? Bár a Halál a Négy Lovas közé tartozik. Hol van a Háború, a Pestis és az Éhínség? - kérdeztem.
- Az Apokalipszis Lovasai, hááh, jó vadász vagy te Abby. Semmi dolguk nincs itt, nincs apokalipszis.
Amúgy nem, én nem a Halál vagyok.. akkor leszek az, amikor eljön az ideje. Csak a gyűrű az övé, amivel az enyém az egész hatalma. Kellett egy ember aki végrehajtja a terveit. Én lettem az, úgy tűnik. De végül is, nem olyan rossz dolog ez. Már hozzászoktam, igaz, kicsit megégetett, de hát ennyi bajom legyen. Így legalább megölhetek bárkit, embert, démont egyaránt. - mondta, mosolyra húzva a száját.
Itt sokkot kaptam. Hogy mi van? Úristen..
- Vadász voltál? - kérdeztem, ezt a kérdést tettem fel, a több ezerből ami bennem volt.
- Igen, hisz mondtam. - válaszolt rá.
- Akkor mégis, hogy mondhatsz ilyet? Mi, vadászok, megvédjük az embereket. Erre te, aki egykor vadász volt, azt mondod, hogy élvezed, hogy megölhetsz bárkit. Hogy mered ezt mondani? Mégis, hogy a pokolba? - álltam fel és kérdeztem idegesen, ökölbe szorított kézzel.
- Az, hogy megvédjem az embereket, már unalmas volt, sokkal jobb őket megölni. - vágta rá, közben felállt ő is.
- Igen? Akkor engem miért nem ölsz meg? MIÉRT NEM? Én is csak egy ember vagyok! Hát ölj meg, ha annyira élvezed. - kiabáltam.
- Eh.. nem tudlak megölni, és nem is tehetném meg.
- Miért ne tehetnéd? Csak ölj meg, egyszerű. - kiabáltam tovább.
- Mert terveik vannak veled, - mondta, és közben rám nézett. - majd meglátod, hogy milyen tervek.
- Kiknek?
- Majd azt is meglátod. - mondta.
Legszívesebben fejen vágtam volna, de.. áh.
- Menj a pokolba.. - vágtam rá.
Mire elindultam haza.
- Hé, már jártam ott, nem olyan rossz hely. - mondta nevetve.
Mintha meg se hallottam volna, mentem tovább. Hirtelen, a semmiből megjelent előttem.
- Légy jó, majd még találkozunk, és sajnálom, hogy ezt kellett tennem, csak siess haza. - kacsintott és eltűnt.
Miért kellene sietnem? - gondoltam.
Hazaszaladtam. Az ajtó zárva volt, Davidot nem találtam.. majd benéztem a szüleim szobájába. Adam, az apám és Lisa, az anyám.. ott feküdtek az ágyon, halottan. Nem tudtam mi történt, nem értettem, ez sok volt. Erre gondolt volna Dante? Kiakadtam kicsit, de nem sírtam, nem arra neveltek, megtanultam 5 év alatt, hogy nem megoldás, ha sírok. Odamentem hozzájuk, elvettem anyám nyakláncát, úgyis azt mondta, hogy az enyém lesz, ha ő már nem lesz.. akkor David lépett be a bejári ajtón. Lerohantam hozzá, és megöleltem.
- Hol voltál? Ugye jól vagy? Nincs semmi bajod? - kérdeztem aggódva.
- Abby, mi ütött beléd? Mitől véres a kezed? - nézett rám fura tekintettel.
- A szüleink.. - mondtam, de a végén elcsuklott a hangom.
David azonnal kapcsolt, felrohant a szobába, és meglátta őket. Utánamentem, megálltam mögötte, sírni kezdett és átölelt, közben én is kicsit könnyeztem. Megnyugtattam. A szüleink holtteste pedig eltűnt, csak úgy a semmibe, mintha misem történt volna. Levezettem a lépcsőn Davidot, és leültettem a kanapéra.
- David.. mondanom kell valamit, szerintem a szüleink is így látnák jónak.. De a mi a családunk korán sem hétköznapi.. tudnod kell miért voltak olyan keveset otthon anyuék... - elmeséltem neki az egészet.. a mi kis "családi titkunkat"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése